8. Fejezet

Chen pov.:

Végül az egész éjszakát átalszom, és reggel is még durmolnék, ha nem keltene fel a hiányérzet. Álmosan pislogva pillantok a falon lévő órára. Hat óra, soha nem kelek ilyen korán, még a suli miatt sem. Kómásan pillantok körbe a szobában, a szememmel MinSeokot keresve, de sehol nem látom. Homlokráncolva mászok ki az ágyról és rángatom magamra a ruháimat. Reménykedve pillantok a szobáinkat összekötő ajtóra, de csalódnom kell, ugyanis kitárva azt sem találom Xiumint. Hol lehet?
                Reménykedve kutatom át az egész házat, az étkezőtől kezdve az edzőtermen át, a dolgozó szobáig, de sehol sem találom. Már reményvesztetten sétálok vissza a szobámba, mikor szembe jön velem YiXing.
- Lay! – szólítom meg a férfit, ő pedig mosolyogva fordul felém. – Nem tudod, hol van MinSeok?
- Elment. – mondja nemes egyszerűséggel, majd bocsánatot kérve siet a dolgára. Én csak lefagyva állok a folyósó közepén és azon agyalok mi történhetett. Arra az elhatározásra jutva, amint haza ér, megkérdezem, mi ez az egész!
Végül az elhatározásomból nem lesz semmi, éjfélig virrasztottam a nappaliban ülve, hátha haza jön, de semmi. MinSeok nem jött. Sem este, sem másnap reggel. És mikor végül este hazaért, egy kurva szó nélkül a szobájába ment. Feszültnek tűnt, és szívem szerint utána mentem volna, de végül nem tettem. A szobámba sétálva álltam meg a minket összekötő ajtó előtt és már a kilincsen volt a kezem, mikor meghallottam a zár kattanását. Bezárta, ezzel elválasztva magát, tőlem.
A helyzet az elkövetkezendő napokban sem változott meg, sőt csak rosszabb lett. Xiumin szinte alig volt itthon, és ha épp nem is volt távol, akkor sem jött a közelembe. Kezdtem azt hinni, csak egy körre kellettem neki, és most azon agyal kinek adjon tovább. Mit ne mondjak elég hamar rám unt. Épp az egyik ilyen elmélkedésem közepette hüppögtem az ágyamon ülve – mint az elmulta napok szinte minden percében -  mikor Lay lépett a szobába.
- JongDae, minden rendben? – siet az ágyhoz aggódva, hmm, legalább ő törődik velem.
- Nem, nem tudom – motyogom és őszintén így érzem. – Nem tudom mi ütött MinSeokba. Amióta… amióta mi… - nem tudtam kimondani, annyira fájt, amit tett. Én neki adtam magam, mert… mert megkedveltem, de úgy érzem, ő csak kihasznált engem. Keserűen nevetek fel. – Végülis, mit hittem? – Pillantok a kínaira. – Az olyanokat, mint ő, nem érdekli senki önmagukon kívül – hüppögöm.
- Ez nem igaz! – Kel rögtön a védelmére Lay. – Igenis kedvel téged, különben nem várta volna meg, míg magadtól alá fekszel – csattan fel. Ijedten pislogok az inasra, még soha nem láttam ilyennek. – Ő csak nem tudja, hogy mutassa ezt ki. Amióta Luhan meghalt fél bárkivel is szorosabb kapcsolatba kerülni, de te más vagy! Hozzád vonzódik, és nem csak fizikálisan. Nem mondom, hogy nem szeretne még egy párszor maga alá vágni. Sőt, ami azt illeti szerintem még sokszor meg is fogja tenni, csak adj neki időt! – Tolja itt nekem ezerrel a szentbeszédet, ami talán valahol igaz is. De bennem csak egy valami ragad meg.
- Ki az a Luhan?
- M-mi? – pislog rám döbbenten a kínai, és már épp kamuzni kezdene, hogy nem is mondott semmi ilyesmit, de leintem.
- Nyugi, csak kíváncsi vagyok. Talán, ha elmondod, ki volt az a srác – mert gondolom az – és hogy mi történt vele, könnyebben megértem MinSeok viselkedését, és nem akarok minden egyes pillanatba megszökni innen. Tudod, őszinte leszek, megkedveltem őt és tényleg szeretném igazán megismerni – motyogom.
- Tudom, ez… valahogy nyilván való, azóta amióta lefeküdtél vele – mosolyog rám, majd mesélni kezd. – Luhan volt az első, és egyben utolsó, ember, akit megvett. Bár ez az ő részéről némiképp önkéntes volt.
- Mi az, hogy önkéntes.
- Luhant a saját apja adta el, úgy mond az ő kérésére, hogy kitudják fizetni az adóságaikat. Luhannak van, vagyis volt, egy beteg öcse, az ő kezelését akarták fedezni a pénzből. Azzal a feltétellel adták el MinSeoknak, hogy vigyáz rá. Nos, az elején ez nem igen volt így. Vele nem várt annyit, mint veled. Mondanom sem kell, Luhan összetört, de mikor Xiumin látta mit tett vele, és jobban megismerte őt, megbánta, amit tett. Visszafogottabb lett, és lassan egymásba is szerettek. MinSeok elkezdte fizetni, Lu öcsének a kezelését, de sajnos ez sem volt elég. Hat hónappal azután, hogy Luhan ide került, meghalt. A temetés után Luhan magába fordult, haza akart menni, de MinSeok nem engedte. Itt kezdett rosszra fordulni minden. MinSeok bezárkózott, kegyetlenebb lett, mint volt. Mind az üzletben, mind itthon. Sokszor veszekedtek Luhannal, bár szerették egymást, ez látszott. Aztán – sóhajt fel, ahogy mesél. – Egy vita után Luhan elment, és többet nem jött vissza. Meghalt. Xiumin azóta ilyen, vagyis rosszabb volt. Egymás után hozott ide mindenféle ócska ribancokat, férfiakat, nőket. Ezt elégelte meg ChanYeol, és hozott ide téged – mosolyog rám. Ja, ajándékba, gondolom magamban.
- Ez mikor volt?
- Két éve – mondja Lay, és még mondana valamit, de váratlanul megcsörren a mobilja, így szabadkozva veszi fel azt, és távozik a szobából. Megeshet, hogy MinSeok érzett valamit, valami többet a testi vágynál, mikor velem volt, és az változtatta meg?  Töprengek elterülve az ágyon. Végül úgy döntök, ezt egyedül sosem fogom tudni eldönteni. Összekaparva magam, hagytam el a házat, hogy átmenjek Baekhez, aki nagyon örült, mikor meglátott. az elmúlt napok depizésében őt is elhanyagoltam, így elsőként őt kérdeztem ki, mi a helyzet, majd mikor kipletykálta magát, rám került a sor. Nagyvonalakban elmeséltem neki, mait YiXing mondott Luhanról, majd megosztottam vele a gyanúmat is.
- Hmm – töprengett legjobb barátom, ajkait rágcsálva. MinSeok is szokta néha csinálni, mikor nagyon agyal valamin, de tőle valahogy más. Egyszerre szexi és aranyos. Míg Baek esetében, inkább csak egy idegesítő szokásként tekintek rá. Vajon ez azt jelenti, hogy kezdek belesni MinSeokba? Francot! Nem csak kezdek… - Chen, figyelsz? – Lóbálja a kezeit BaekHyun az arcom előtt.
- Persze, mit is mondtál – pislogok rá.
- Amondó vagyok, állj elé, és mond el neki, amit gondolsz, illetve érzel. Nézd meg mit reagál. Nem hinném, hogy rád unt, ki tenne olyat? – kuncog, és ez némiképp felvidít engem is. – aztán, ha kibújik a szög a zsákból, és kiderül, amit már tudunk…
- És pedig?
- Az, hogy beléd van esve – mondja vigyorogva, én pedig azonnal elpirulok. Még hogy ő, engem… - Na, ha ezt végre kinyögi, vagy valami hasonlót, akkor addig üsd a vasat amíg meleg. Aztán minden oké lesz! – Vázolja „tervét”. Még beszélgetünk egy kicsit, majd délután visszaindulok MinSeokhoz, vagyis a házába.

Xiumin Pov

Zaklatottságom az elmúlt napokban a plafont verdeste. Az a délután Chennel, azt hittem az eszem megáll. Tökéletes volt, ahogy az enyém lett, ahogy a karjaimban aludt el, a szívünk közös ritmusára, ahogy édesen szuszogva ölelt magához. Talán, jobb volt, mint Luhannal. És ez megrémített.
Az elején azt hittem, jól tettem, hogy magára hagytam. Próbáltam bebeszélni magamnak, hogy csak kényszerből tette, de el kell ismernem, JongDae nem olyan. Mindenről meg van a véleménye, és ezt szereti is megosztani másokkal. Mindig hangos és mindenbe belekotyog. Az elején az idegeimre ment vele, de ahogy több időt töltöttünk együtt, megtetszett a szabadszelleműsége. És most? Most hallgat, ki sem jön a szobájából. És bent is csak csendben ül, néha esténként hallom, hogy sír, és a szívem szakad meg értre, de nem tudok mit tenni. Vagyis ez így nem igaz. Csak féltem lépni, de most. Tudom mivel engesztelhetném ki.
Épp az utolsó simításokat végzem Chen meglepetésén, mikor Lay trappol a dolgozóba.
- Elcseszted – közli, majd az ajtót bevágva maga után ül le velem szemben. – Végre itt volt egy ember, aki minden faszságod ellenére, megkedvelt, és te elbasztad – vágja a fejemhez, amit én is tudok.
- Tudom – mordulok fel. – Csak…
- A kibaszott életbe, nincsen „csak” MinSeok! – emeli meg a hangját, és ha másról lenne szó, már rág orrba vágtam volna érte, de YiXing más. Neki köszönhetem, hogy még emberként nézhetek a tükörbe, neki ChanYeolnak és… Chennek.
- Tudom, épp ezért is szerveztem egy találkozót neki – mondom elmosolyodva, mire kínai barátom csak értetlenül pislog rám, én pedig vázolom a tervem. Ki szeretném engesztelni JongDaet, egyrészt mert tényleg fontos lett nekem, másrészt mert már hiányzik a közelsége. Ha még egy éjszakát nélküle kell töltenem, beleőrülök.
- Remek – csapja össze a tenyerét Lay – akkor ezt most tudasd vele is, addig én összeszedek neki egy, az alkalomhoz illő szettet – kacsint majd távozik is, az ajtót, mint egy jelzésként, nyitva hagyva számomra. Feszült mosollyal ajkaimon indulok Chen keresésére, akit végül a nappaliban érek utol. Gondolom BakHyunnál volt.
- JongDae – szólok utána, ő pedig csak meglepetten pillant felém. – Beszélhetnénk?
- P-persze – bólint.
- Tudom, hogy az elmúlt napokban nem voltam sokat veled – kezdem, mire felhorkan, de nem szakít félbe. – És ha estleg úgy érezted, nem számít, hogy itt vagy, sajnálom. Épp ezért szeretnélek kiengesztelni, azzal, hogy elvinnélek vacsorázni – mosolygok rá, és izgatottan, őrülten zakatoló szívvel várom a válaszát. Istenem, mint egy szerelmes tinilány.
- Úgy érted…?
- Igen, úgy. JongDae, eljönnél velem egy randira? – Teszem fel neki a kérdést. Egy pillanatig hezitál, majd elmosolyodva lép közelebb és tapasztja ajkait az enyémre. Istenem, de hiányzott ez! Karolom át a derekát, és vonom magamhoz még közelebb, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy ma nem megyünk sehova, de elvetem az ötlet, elvégre ez nem egy sima randi lesz!
- Mikor? – kérdezi szuszogva, ahogy elválnak ajkaink.
- Most – lépek el mellőle, majd elhaladva mellette hajolok a füléhez – úgy, hogy tünés öltözni! – Paskolok a seggére, és indulok el én is, hogy felöltözzek. Ő pedig csak feleszmélve, hatalmas mosollyal az arcán indul utánam. Így van, mosolyogj csak, mert ezentúl azon leszek, hogy boldoggá tegyelek, Kim JongDae!