Chen Pov.:
Pár nappal ezelőtti megállapításomat, miszerint nem vagyok normális, az elmúlt napokban sikerült is rendesen alátámasztanom. Mert bár be kell valljam, egy kicsit tartok MinSeoktól, és ez – van egy olyan érzésem – nem is fog változni, de azért én kötözködök vele.
Ezzel csak egy – na, jó több is – baj van, nem tudom, mikor milyen kedve van. Sosem látok semmilyen érzelmet az arcán, vagy ha mégis, akkor nem tudom mi az pontosan. Így esik meg az, hogy vagy így, vagy úgy, de megbüntet. Ha éppen jó kedve van, akkor általában szájra vagy nyakra puszit kapok esetleg „popsi pacsit”, de ha épp nem találom incselkedős hangulatában elég durva tud lenni. Bár elektrosokkozni nem szokott, de néha azt kívánom, bár csak azt tenné. Volt már, hogy majdnem megfojtott, mondjuk akkor elég paraszt voltam, neki meg szar napja volt, mint kiderült. Volt, hogy „csak” felpofozott, vagy falhoz vágott. Azt csodálom, hogy még, ismétlem MÉG nem erőszakolt meg, bár már arra sem kell sokat „várnom”, elég csak ChanYeol és BaekHyun „kapcsolatára” gondolnom. Miért van a mostani életemben ilyen sok idézőjel? – teszem fel magamnak a kérdést, amiért most is itt ülök a konyhában és a Laytől kapott hűtőtasakot nyomom a feldagadt arcomhoz, miközben mély töprengésemben a felrepedt számat rágcsálom. Nem értem Xiuminnek mi nem tetszett a mondatban, amiért ekkorát kaptam. Talán az, hogy az élet szót idézőjelbe raktam. Egy párszor már mondta, hogy örüljek annak, hogy ő kapott meg, és hogy életben vagyok. Szóval jobban belegondolva, talán hálásnak kéne lennem, amiért egyáltalán még lélegzem, na, meg a faszomat! Ha Baek nem érezné magát ilyen jól Yodával – ahogy ő hívja a colost -, akkor már rég leléptünk volna. De így, hogy nagyon úgy néz ki, hogy ezek napokon belül teljesen egymásba zúgnak, nem akarom elrángatni a haverom. Meg ChanYeol nem is akkora farok, mint amilyennek tűnt. Oké megvett minket, legalábbis engem, ami nem normális, de ezt leszámítva jó fej. Soha nem ütötte meg BaekHyunt, igaz, már a második éjszakán rá mászott, és nem igazán fogadott el nemleges választ, de Baeki szerint „csodálatos éjszaka” volt. Na nesze, már megint az a fránya idézőjel! De ha egyszer itt minden feltételes? Na, jó, Baek aggódó pillantása, ami már vagy tíz perce fixíroz, az nem az.
- Hya – sóhajtok, leengedve a jeges zacskót a konyhapultra. – Jól vagyok.
- Látom – vizslat könnyektől csillogó szemekkel. Kis érzékeny, de hát érthető, legjobb barátok vagyunk vagy mi. – Mi lenne, ha most, legalább amíg itt vagy és élsz, visszafognád azt a nagy pofádat és nem veretnéd magad szarrá? Mi lenne, ha egy kicsit engedelmesebb lennél? – esik nekem aggódva, és igaza van. Részben, néha igazán befoghatnám.
- Hidd el, akkor meg az nem tetszene neki – döntöm a fejem a pultra.
- Akkor, nem is tudom… Próbálj meg a kedvében járni – mondja. Aish… Szerinte nem próbáltam mindent? Na, jó, nem. De arról ne is álmodjon, hogy alá fekszem!
- Azt szerintem csak úgy lehetne, hogy ha szétteszem neki a lábam, de azt már nem. Inkább pofozzon fel minden nap.
- Aish Chen, fasznak kell neked ilyen makacsnak lenned. Biztos van más megoldás is! Én sem fekszem le naponta százszor Yeollal, mégsem ver meg. Próbálj kicsit kedves lenni vele, vagy megértő.
- Én? Megértő? Az Istenit is, ez egy barom! – fakadok ki és nagyon remélem, hogy nem most lép be a házba, mert akkor tuti, hogy ma még kapok a reggelin kívül. És azt is, hogy YiXing, ha hallott is, nem fog köpni. Bár eddig kedves volt velem.
- JongDae – szólal meg BaekHyun, azon a hangján, amiről tudom, jobb, ha figyelek és megfogadom, amit mond. – Én nem szeretném, ha bármi bajod esne, de ahhoz az kell, hogy lenyeld a büszkeséged. Tudom, hogy „ajándékba” kapott – formáz macskakörmöt, nesze már megint, a kezével – de… Nézd, én is elnézem ChanYeolnak, amit tett, te is nézd el MinSeoknak, pláne, hogy nem is ő fizetett érted. Legyél kicsit visszafogottabb, ki tudja, ha megismered, lehet, megkedveled – mosolyog rám biztatólag.
- Ebben én nem lennék olyan biztos – húzom el a szám, de látva komoly pillantását, mély levegőt véve bólintok rá a dologra – apropó ChanYeol, ha már úgy is ilyen jóban vagytok. Nem próbálnád meg finoman rávenni, hogy segítsen megkeresni Kait? – A saját állapotomnál csak két dolog érdekel jobban, BaekHyun boldogsága, és az, hogy tudjam JongIn biztonságban van, még ha most egy darabig nem is láthatom.
- Megnézem, mit tehetek az ügyben – bólint mosolyogva, és tudom, hogy minden praktikáját be fogja vetni, hogy megtudjon valamit. Neki is legalább olyan fontos Kai, mint nekem.
- Köszi. Én pedig – sóhajtok – megfogadom a tanácsod, és kiderítem milyen ember is ez a Xiumin, az álarca mögött. – mondom, mire helyeslően bólint. – Kezdve azzal, hogy megkeresem és kikérdezem Layt.
- Helyes-helyes. Én pedig visszamegyek Yeolhoz, és kipuhatolom, hogy segítene e nekünk. – Képzelem miféle puhatolózás lesz az. Csak kuncogva indulunk utunkra mind a ketten. Legalább még tudunk nevetni!
Ígértemhez híven meg is keresem a kínait és beszélgetni kezdek vele Xiuminről.
- Nem értem, miért érdekel ez most ennyire, de elmondom, amit lehet – egyezik bele mosolyogva. – Mi érdekel?
- Hmm, nagyjából minden.
- Huh, nem régóta dolgozok neki, ezért nem tudok róla sokat, de elmondom, amit tudok. – Motyogja és mesélni kezd. Már vagy egy órája hallgatom, és nem mondom, sokat megtudok, például arról, hogyan tudom megkülönböztetni a jó és a rossz kedvét.
- Lássuk jól értem-e. Ha jó kedve van, akkor, amikor belép az ajtón, nem kezdi el azonnal levenni a nyakkendőjét és nem dobja le a táskáját, csak miután a szobájába ért. Ellenben, ha valaki felbosszantotta, akkor, amint belép az ajtón, már dobja is le a táskáját és a nyakkendőjét is. Aztán az első útja vagy a dolgozóba vezet, vagy gyakrabban az edzőterembe? – Ismétlem el, az imént hallottakat.
- Pontosan! – vigyorog rám.
- Lay, öhm… Nem tudom, hogy ezt hogyan kérdezzem meg vagy, hogy megkérdezhetem-e, de… MinSeok, miért lett, tudod, ilyen? – Kérdezem a szavakat keresgélve. Nos, igazából sok jelző eszembe jutott, csak egyiket sem volt szívem (?) használni.
- Ezt, nem igen tudom. Mármint, köze van ahhoz, ami az előtted lévővel történt, de erről nem beszélhetek – mondja nagyon elgondolkodva, majd az órájára pillant. – Legalábbis még nem, MinSeok-shi nemsokára haza jön. De van, ami már azelőtt sem volt rendben, de erről inkább ChanYeol-shit kérdezd, ő többet tud mondani. – világosít fel, mire én bólintok. De vajon mi történhetett az elődömmel? Miért lett MinSeok ilyen? – Chen – érinti meg a vállam YiXing, már kifelé indulva a szobámból. – Xiumin nem rossz ember, csak meg kell ismerni! - Mintha csak Baeket hallanám. Bólintva mosolyodom el, majd még mindig mosolyogva ülök az ágyamon gondolkodva. Szóval legyek megértő, akkor kezdjük is! Pattanok fel, majd egy elhatározással a fejemben indulok a konyhába, ahol a szakácstól megtudakolom, mi is MinSeok kedvence, majd kifejezetten szépen megkérem, hogy készítse el azt, ő pedig csak bólintva lát neki. Amíg a kaja fő, addig én a nappaliban letelepedve várom Xiumint. A fotelból, ahol ülök pont látni az ajtót, de hogy ne legyen annyira feltűnő, amit csinálok, felkapok egy újságot a dohányzóasztalról és azt kezdem bújni. Szerencsémre találok is egy cikket, ami a helyi múzeumokról szól, és még érdekel is. Teljesen belefeledkezem az olvasásba, így épp csak észreveszem, hogy az általam várt személy belép a házba. Nincs kifejezetten morcos arckifejezés, nyakkendő és táska marad, nyugodt léptek, oké. De! Nem a szobába indul, hanem a dolgozóba. Eh, most akkor mi van? Eresztem le az újságot. Észre sem vett? Ideges talán? Vagy nem? Merjek utána menni? Hülye, még jó, hogy! Max kapsz egy pofont, azt meg már megszoktad. Tisztázom magamban a dolgokat, majd indulok is MinSeok dolgozója felé. Az ajtó elé érve megtorpanok, és megfordul a fejemben, hogy hagyom a francba az egészet, de végül csak ott maradok. Kicsit félve kopogok be a szobába, majd mikor engedélyt kapok a belépésre mélyet sóhajtva nyomom le a kilincset.
- Szia – köszönök halkan – Öhm, láttam, hogy megjöttél és arra gondoltam… - motyogom halkan. Ez gáz. – Öhm, felejtsd el – hadarom gyorsan és már épp csuknám az ajtót, mikor utánam szól.
- Mond csak, mire gondoltál? – Hallom a hangjában az érdeklődést, így felé pillantva lépek vissza a helyiségbe, és megnyugodva konstatálom, hogy mosolyog.
- Hát, éhes vagyok – mondom, már kicsit hangosabban, mire ő kérdőn pillant rám. – De nem szerettem volna egyedül enni, ezért megvártalak, gondolván, hátha eszel velem – mosolygok rá. – És megkértem a szakácsot, hogy a kedvencedet készítse, hogy biztosan ne mondj nemet – mondom felbátorodva, mire ő csak felvonja a szemöldökét és elém lépdel.
- Ennyire szeretnéd, hogy veled egyek? – Kérdezi széles mosolyra húzva ajkait, mélyen a szemembe nézve.
- I-igen – dadogom és érzem, hogy fülig pirulok. Mint valami kis óvodás, gáz. Na persze ez egyáltalán nem azért van, mert öt centire áll tőlem és érzem az izgató illatát, nem, dehogy is!
- Ez esetben – lép mellém, átkarolva a derekam. – Menjünk és együnk, nehogy éhen halj itt nekem, még terveim vannak veled – suttogja a fülembe, amitől még jobban elpirulok. Mi a fasz van velem? Arról senki nem szólt, hogy a kedvesség és a megismerés ezzel jár. Az igazat megvallva, de. Mindenki ezt mondta.
Pár nappal ezelőtti megállapításomat, miszerint nem vagyok normális, az elmúlt napokban sikerült is rendesen alátámasztanom. Mert bár be kell valljam, egy kicsit tartok MinSeoktól, és ez – van egy olyan érzésem – nem is fog változni, de azért én kötözködök vele.
Ezzel csak egy – na, jó több is – baj van, nem tudom, mikor milyen kedve van. Sosem látok semmilyen érzelmet az arcán, vagy ha mégis, akkor nem tudom mi az pontosan. Így esik meg az, hogy vagy így, vagy úgy, de megbüntet. Ha éppen jó kedve van, akkor általában szájra vagy nyakra puszit kapok esetleg „popsi pacsit”, de ha épp nem találom incselkedős hangulatában elég durva tud lenni. Bár elektrosokkozni nem szokott, de néha azt kívánom, bár csak azt tenné. Volt már, hogy majdnem megfojtott, mondjuk akkor elég paraszt voltam, neki meg szar napja volt, mint kiderült. Volt, hogy „csak” felpofozott, vagy falhoz vágott. Azt csodálom, hogy még, ismétlem MÉG nem erőszakolt meg, bár már arra sem kell sokat „várnom”, elég csak ChanYeol és BaekHyun „kapcsolatára” gondolnom. Miért van a mostani életemben ilyen sok idézőjel? – teszem fel magamnak a kérdést, amiért most is itt ülök a konyhában és a Laytől kapott hűtőtasakot nyomom a feldagadt arcomhoz, miközben mély töprengésemben a felrepedt számat rágcsálom. Nem értem Xiuminnek mi nem tetszett a mondatban, amiért ekkorát kaptam. Talán az, hogy az élet szót idézőjelbe raktam. Egy párszor már mondta, hogy örüljek annak, hogy ő kapott meg, és hogy életben vagyok. Szóval jobban belegondolva, talán hálásnak kéne lennem, amiért egyáltalán még lélegzem, na, meg a faszomat! Ha Baek nem érezné magát ilyen jól Yodával – ahogy ő hívja a colost -, akkor már rég leléptünk volna. De így, hogy nagyon úgy néz ki, hogy ezek napokon belül teljesen egymásba zúgnak, nem akarom elrángatni a haverom. Meg ChanYeol nem is akkora farok, mint amilyennek tűnt. Oké megvett minket, legalábbis engem, ami nem normális, de ezt leszámítva jó fej. Soha nem ütötte meg BaekHyunt, igaz, már a második éjszakán rá mászott, és nem igazán fogadott el nemleges választ, de Baeki szerint „csodálatos éjszaka” volt. Na nesze, már megint az a fránya idézőjel! De ha egyszer itt minden feltételes? Na, jó, Baek aggódó pillantása, ami már vagy tíz perce fixíroz, az nem az.
- Hya – sóhajtok, leengedve a jeges zacskót a konyhapultra. – Jól vagyok.
- Látom – vizslat könnyektől csillogó szemekkel. Kis érzékeny, de hát érthető, legjobb barátok vagyunk vagy mi. – Mi lenne, ha most, legalább amíg itt vagy és élsz, visszafognád azt a nagy pofádat és nem veretnéd magad szarrá? Mi lenne, ha egy kicsit engedelmesebb lennél? – esik nekem aggódva, és igaza van. Részben, néha igazán befoghatnám.
- Hidd el, akkor meg az nem tetszene neki – döntöm a fejem a pultra.
- Akkor, nem is tudom… Próbálj meg a kedvében járni – mondja. Aish… Szerinte nem próbáltam mindent? Na, jó, nem. De arról ne is álmodjon, hogy alá fekszem!
- Azt szerintem csak úgy lehetne, hogy ha szétteszem neki a lábam, de azt már nem. Inkább pofozzon fel minden nap.
- Aish Chen, fasznak kell neked ilyen makacsnak lenned. Biztos van más megoldás is! Én sem fekszem le naponta százszor Yeollal, mégsem ver meg. Próbálj kicsit kedves lenni vele, vagy megértő.
- Én? Megértő? Az Istenit is, ez egy barom! – fakadok ki és nagyon remélem, hogy nem most lép be a házba, mert akkor tuti, hogy ma még kapok a reggelin kívül. És azt is, hogy YiXing, ha hallott is, nem fog köpni. Bár eddig kedves volt velem.
- JongDae – szólal meg BaekHyun, azon a hangján, amiről tudom, jobb, ha figyelek és megfogadom, amit mond. – Én nem szeretném, ha bármi bajod esne, de ahhoz az kell, hogy lenyeld a büszkeséged. Tudom, hogy „ajándékba” kapott – formáz macskakörmöt, nesze már megint, a kezével – de… Nézd, én is elnézem ChanYeolnak, amit tett, te is nézd el MinSeoknak, pláne, hogy nem is ő fizetett érted. Legyél kicsit visszafogottabb, ki tudja, ha megismered, lehet, megkedveled – mosolyog rám biztatólag.
- Ebben én nem lennék olyan biztos – húzom el a szám, de látva komoly pillantását, mély levegőt véve bólintok rá a dologra – apropó ChanYeol, ha már úgy is ilyen jóban vagytok. Nem próbálnád meg finoman rávenni, hogy segítsen megkeresni Kait? – A saját állapotomnál csak két dolog érdekel jobban, BaekHyun boldogsága, és az, hogy tudjam JongIn biztonságban van, még ha most egy darabig nem is láthatom.
- Megnézem, mit tehetek az ügyben – bólint mosolyogva, és tudom, hogy minden praktikáját be fogja vetni, hogy megtudjon valamit. Neki is legalább olyan fontos Kai, mint nekem.
- Köszi. Én pedig – sóhajtok – megfogadom a tanácsod, és kiderítem milyen ember is ez a Xiumin, az álarca mögött. – mondom, mire helyeslően bólint. – Kezdve azzal, hogy megkeresem és kikérdezem Layt.
- Helyes-helyes. Én pedig visszamegyek Yeolhoz, és kipuhatolom, hogy segítene e nekünk. – Képzelem miféle puhatolózás lesz az. Csak kuncogva indulunk utunkra mind a ketten. Legalább még tudunk nevetni!
Ígértemhez híven meg is keresem a kínait és beszélgetni kezdek vele Xiuminről.
- Nem értem, miért érdekel ez most ennyire, de elmondom, amit lehet – egyezik bele mosolyogva. – Mi érdekel?
- Hmm, nagyjából minden.
- Huh, nem régóta dolgozok neki, ezért nem tudok róla sokat, de elmondom, amit tudok. – Motyogja és mesélni kezd. Már vagy egy órája hallgatom, és nem mondom, sokat megtudok, például arról, hogyan tudom megkülönböztetni a jó és a rossz kedvét.
- Lássuk jól értem-e. Ha jó kedve van, akkor, amikor belép az ajtón, nem kezdi el azonnal levenni a nyakkendőjét és nem dobja le a táskáját, csak miután a szobájába ért. Ellenben, ha valaki felbosszantotta, akkor, amint belép az ajtón, már dobja is le a táskáját és a nyakkendőjét is. Aztán az első útja vagy a dolgozóba vezet, vagy gyakrabban az edzőterembe? – Ismétlem el, az imént hallottakat.
- Pontosan! – vigyorog rám.
- Lay, öhm… Nem tudom, hogy ezt hogyan kérdezzem meg vagy, hogy megkérdezhetem-e, de… MinSeok, miért lett, tudod, ilyen? – Kérdezem a szavakat keresgélve. Nos, igazából sok jelző eszembe jutott, csak egyiket sem volt szívem (?) használni.
- Ezt, nem igen tudom. Mármint, köze van ahhoz, ami az előtted lévővel történt, de erről nem beszélhetek – mondja nagyon elgondolkodva, majd az órájára pillant. – Legalábbis még nem, MinSeok-shi nemsokára haza jön. De van, ami már azelőtt sem volt rendben, de erről inkább ChanYeol-shit kérdezd, ő többet tud mondani. – világosít fel, mire én bólintok. De vajon mi történhetett az elődömmel? Miért lett MinSeok ilyen? – Chen – érinti meg a vállam YiXing, már kifelé indulva a szobámból. – Xiumin nem rossz ember, csak meg kell ismerni! - Mintha csak Baeket hallanám. Bólintva mosolyodom el, majd még mindig mosolyogva ülök az ágyamon gondolkodva. Szóval legyek megértő, akkor kezdjük is! Pattanok fel, majd egy elhatározással a fejemben indulok a konyhába, ahol a szakácstól megtudakolom, mi is MinSeok kedvence, majd kifejezetten szépen megkérem, hogy készítse el azt, ő pedig csak bólintva lát neki. Amíg a kaja fő, addig én a nappaliban letelepedve várom Xiumint. A fotelból, ahol ülök pont látni az ajtót, de hogy ne legyen annyira feltűnő, amit csinálok, felkapok egy újságot a dohányzóasztalról és azt kezdem bújni. Szerencsémre találok is egy cikket, ami a helyi múzeumokról szól, és még érdekel is. Teljesen belefeledkezem az olvasásba, így épp csak észreveszem, hogy az általam várt személy belép a házba. Nincs kifejezetten morcos arckifejezés, nyakkendő és táska marad, nyugodt léptek, oké. De! Nem a szobába indul, hanem a dolgozóba. Eh, most akkor mi van? Eresztem le az újságot. Észre sem vett? Ideges talán? Vagy nem? Merjek utána menni? Hülye, még jó, hogy! Max kapsz egy pofont, azt meg már megszoktad. Tisztázom magamban a dolgokat, majd indulok is MinSeok dolgozója felé. Az ajtó elé érve megtorpanok, és megfordul a fejemben, hogy hagyom a francba az egészet, de végül csak ott maradok. Kicsit félve kopogok be a szobába, majd mikor engedélyt kapok a belépésre mélyet sóhajtva nyomom le a kilincset.
- Szia – köszönök halkan – Öhm, láttam, hogy megjöttél és arra gondoltam… - motyogom halkan. Ez gáz. – Öhm, felejtsd el – hadarom gyorsan és már épp csuknám az ajtót, mikor utánam szól.
- Mond csak, mire gondoltál? – Hallom a hangjában az érdeklődést, így felé pillantva lépek vissza a helyiségbe, és megnyugodva konstatálom, hogy mosolyog.
- Hát, éhes vagyok – mondom, már kicsit hangosabban, mire ő kérdőn pillant rám. – De nem szerettem volna egyedül enni, ezért megvártalak, gondolván, hátha eszel velem – mosolygok rá. – És megkértem a szakácsot, hogy a kedvencedet készítse, hogy biztosan ne mondj nemet – mondom felbátorodva, mire ő csak felvonja a szemöldökét és elém lépdel.
- Ennyire szeretnéd, hogy veled egyek? – Kérdezi széles mosolyra húzva ajkait, mélyen a szemembe nézve.
- I-igen – dadogom és érzem, hogy fülig pirulok. Mint valami kis óvodás, gáz. Na persze ez egyáltalán nem azért van, mert öt centire áll tőlem és érzem az izgató illatát, nem, dehogy is!
- Ez esetben – lép mellém, átkarolva a derekam. – Menjünk és együnk, nehogy éhen halj itt nekem, még terveim vannak veled – suttogja a fülembe, amitől még jobban elpirulok. Mi a fasz van velem? Arról senki nem szólt, hogy a kedvesség és a megismerés ezzel jár. Az igazat megvallva, de. Mindenki ezt mondta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése