Chen Pov
Sírva rugdostam a talajt egy buszmegállóban álldogálva mígnem egy ismerős fehér Hyundai IX35-ös meg nem állt mellettem, amiből azonnal ki is pattant Kai, akit követett SeHun is.
- Neh, hara-haragudjatok, hogy…hogy – szipogom, de nem hagyják, hogy befejezzem. JongIn a kocsi hátsó része felé terelve ültet be, majd pattan is be mellém, míg SeHun újra a vezetőülésben foglal helyet. Az, hogy képes volt az éjszaka közepén Kai egyetlen kérésére a keresésemre indulni bebizonyítja, valóban szereti az öcsémet. Keserédes mosollyal az ajkaimon fordulok JongIn felé.
- Becsüld meg nagyon ezt a fiút és soha ne enged el magad mellől, mert ő tényleg, igazán szeret – suttogom.
- Tudom, és igyekszem – motyogja Kai -, de JongDae, mi történt? – Kérdezi, én pedig szó szerint elsírom neki az eseményeket, mire SeHun kijelenti, nem is kérdés, hogy náluk maradok, ameddig csak kell.
Xiumin Pov
A húgommal való vita után egy jó hosszú sétára indultam, hogy lenyugodjak, de nem igazán jártam sikerrel, majd mikor már vagy a huszadik kört róttam leesett mi is a baj. Nem friss levegőre, hanem Chenre van szükségem. Még mindig kicsit feldúlt állapotban indultam vissza a házba, hogy kikerülve az aggodalmaskodó YiXinget azonnal JongDae szobája felé vegyem az irányt, aminek ajtaja előtt megálltam és véve egy mély levegőt kopogtam be rajta, de nem érkezett válasz. Újra kopogtam és füleltem, hátha hallok valamit, de a szobában teljes csönd honolt. Halkan nyomtam le a kilincset, nehogy felkeltsem Chent, ha esetleg alszik, de ő nem volt az ágyban. És nem csak, hogy ott nem, de a szobában sem. Belépve pillantottam körbe, majd léptem a fürdőbe, hátha ott van, de nem volt. Ijedten indultam keresésére az egész lakásban, még Lay-t is megkérdeztem, nem-e látta, de a kínai is csak a fejét rázta. Miután végig jártam a házat kétségbe esetten mentem vissza a szobájába, ahol fáradtan és szomorúan rogytam az érintetlen ágyra. Csak nem vette komolyan, amit mondtam? Dehát, hogy is gondolhatta, hogy ilyet tennék vele, hiszen, hiszen szeretem! Hasít belém a felismerés. Én Kim MinSeok, Luhan halála után újra szerelmes tudtam lenni, újra ember és most nagyon úgy néz ki elbasztam. Ingerülten túrok a hajamba körbe pillantva a szobán, hátha látok valamit, ami elárulja hova mehetett, de nem találok semmit. Vagyis az erős túlzás, hogy semmit. Felállva az ágyról sétálok oda a földön heverő lánchoz, majd kezembe véve kezdem el vizsgálgatni. Egy páros lánc, de egyedül van. Istenem add, hogy a másik fele még Chennél legyen, mert az azt jelenti, még helyrehozhatom azt, amit elcsesztem. JongDae, csak találjalak meg, hogy elmondhassam szeretlek!
Idegesen dobolok az ujjaimmal a kormányon, ahogy várom, hogy az az átkozott lámpa zöldre váltson. Ahhoz, hogy megtaláljam Chent, meg kell előbb látogatnom valakit, taposok a gázba magasról szarva a sebességkorlátozásra, amint a lámpa szabad utat jelez, így pár perccel később leparkolok egy takaros kis ház előtt, ahol kipattanva a kocsiból tenyerelek is a csengőre. Így a korai időpont ellenére sem meglepő, hogy milyen hamar kinyílik az ajtó. De a falap mögött nem az a személy áll, akire számítottam.
- HaNeul itthon van? – Kérdezem a férfit, aki csak meglepetten pislog rám.
- Édesem, ki az? – Hallom meg a húgom hangját a háttérből. – MinSeok? – Lepődik meg rám pillantva.
- Hol van?
- Kicsoda? – Kérdez vissza, ahogy beengednek a lakásba.
- Mégis ki? Chen! Hova vitted?
- Eltűnt?
- Jaj, ne add itt a hülyét. Megmondtad már Luhannál is, és most JongDaenél is, ha baj lesz elhozod őket. Luhant nem sikerült, de Chent igen. Hol van? Vagy kérdezzem inkább az aktuális ágymelegítődet? – Pillantok a férfi felé.
- Nem tudom hol van a srác! – Kiabál rám HaNeul, majd az ajtó felé kezd tolni. – És JunMyun nem alkalmi partner, hanem a férjem, amiről tudnál, ha nyolc hónapja eljöttél volna az esküvőmre, amire egyébként meghívtalak – tárja ki előttem az ajtót. – És az, hogy Chen lelépett rohadtul a te bajod és hibád, mert egyszerűen nem tudod értékelni, ha valaki minden faszságod ellenére szeret és elfogad annak, aki vagy! – Kiabálja, majd nemes egyszerűséggel rám csapja az ajtót.
A HaNeullel lefolytatott beszélgetés után csak még jobban mardosni kezdett a lelkiismeret, mint előtte. Eddig is tudtam, hogy az én hibám, hogy elment, de ezek után kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha is megbocsát. A húgomnak igaza volt velem kapcsolatban, és erre ő maga a legjobb példa, mert annak ellenére, menyiszer bántottam őt, valóban az életét teszi kockára értem és még csak meg sem köszönöm. HaNeultől a legjobb barátom felé vezetett az utam, hátha BaekHyun tud segíteni, hol lehet JongDae. Ahogy eszembe jut a fiú kezem akaratlanul is a láncra téved, amelyet azután, hogy hajnalban megtaláltam rögtön a nyakamba is akasztottam, kell valami, ami összeköt vele, ami érezteti velem, hogy velem van még akkor is, ha éppen távol jár.
Amint leparkoltam ChanYeol háza előtt már rohantam is be a házba, egyenesen Chan hálójáig, ahol ott találtam az éppen ébredező párt.
- Baek – léptem az ágy mellé – segítened kell!
- Mi? Mi történt? – pillant fel rám és barátom is érdeklődve fordul felém.
- Chen, elment – suttogom és a sírás kerülget, pedig Luhan halála óta nem sírtam.
- Mégis hova? – kérdi BaekHyun egyre éberebben.
- Épp ez az, fogalmam sincs. A húgommal való tegnapi vita után elmentem otthonról, hogy kiszellőztessem a fejem, és mire haza értem már nem volt ott. Kerestem már, még HaNeulhöz is elmentem, de fogalmam sincs hol lehet…
- Mi az, hogy elment, és mi az, hogy te tegnap leléptél? Kurvára de otthon kellett volna maradnod és azonnal elmagyaráznod neki, hogy csak a harag beszélt belőled és akkor most nem tartanánk itt – Csesz le BaekHyun és más körülmények között kikérném magamnak ezt a hangnemet, de most igen is jogos, hogy így beszél velem.
- Tudom – most már. – Van ötleted, hogy hol lehet most?
- Szerintem haza nem ment, ahhoz túl messze lakunk, hogy oda menjen. A közelben kell lennie, ahol biztonságban érzi magát, ahol nincs egyedül és tud felejteni… - mondja Baek. Felejteni? Nem, azt nem hagyhatom mert én képtelen lennék elfelejteni őt!
- Köszönöm – pillantok hálásan a fiúra, majd el sem köszönve indulok útnak – Azt hiszem tudom, hol van!
- MinSeok! – szól utánam BaekHyun – Ajánlom, hogy találd meg és hozd ezt rendbe, de kurva gyorsan! – Mondja, majd legyezni kezd a kezével, hogy tűnjek már el. Nem kell kétszer mondania, villám sebeséggel pattanok be a kocsimba, majd indulok is útnak SeHun és JongIn háza felé. Mikor egyeztettünk a dupla randival kapcsolatban szóba került, hogy találkozhatnánk ott is, de elvetettük az ötletet, de a lényeg most az, hogy megvan még a cím. Chen, csak legyél ott!
Leparkolva a hatalmas építmény előtt, torkomban dobogó szívvel sétáltam az ajtóhoz és csöngetek be.
Pár perc múlva JongDae öcse nyit ajtót, de amint meglát eltűnik a mosoly az arcáról.
- Te meg mit keresel itt?
- Chent – válaszolom, majd meg sem várva az engedélyt lépek be a házba, ahol a nappaliba sétálva, megpillantom a kanapén összetörten üldögélő fiút, aki amint meglát már indulna is az emelet felé, de a hangom megállítja.
- JongDae várj, kérlek! Beszélnünk kell! – Mondom, mire ő csak mélyet sóhajtva fordul felém, várakozóan pillantva rám. Uram, most segíts meg!
Sírva rugdostam a talajt egy buszmegállóban álldogálva mígnem egy ismerős fehér Hyundai IX35-ös meg nem állt mellettem, amiből azonnal ki is pattant Kai, akit követett SeHun is.
- Neh, hara-haragudjatok, hogy…hogy – szipogom, de nem hagyják, hogy befejezzem. JongIn a kocsi hátsó része felé terelve ültet be, majd pattan is be mellém, míg SeHun újra a vezetőülésben foglal helyet. Az, hogy képes volt az éjszaka közepén Kai egyetlen kérésére a keresésemre indulni bebizonyítja, valóban szereti az öcsémet. Keserédes mosollyal az ajkaimon fordulok JongIn felé.
- Becsüld meg nagyon ezt a fiút és soha ne enged el magad mellől, mert ő tényleg, igazán szeret – suttogom.
- Tudom, és igyekszem – motyogja Kai -, de JongDae, mi történt? – Kérdezi, én pedig szó szerint elsírom neki az eseményeket, mire SeHun kijelenti, nem is kérdés, hogy náluk maradok, ameddig csak kell.
Xiumin Pov
A húgommal való vita után egy jó hosszú sétára indultam, hogy lenyugodjak, de nem igazán jártam sikerrel, majd mikor már vagy a huszadik kört róttam leesett mi is a baj. Nem friss levegőre, hanem Chenre van szükségem. Még mindig kicsit feldúlt állapotban indultam vissza a házba, hogy kikerülve az aggodalmaskodó YiXinget azonnal JongDae szobája felé vegyem az irányt, aminek ajtaja előtt megálltam és véve egy mély levegőt kopogtam be rajta, de nem érkezett válasz. Újra kopogtam és füleltem, hátha hallok valamit, de a szobában teljes csönd honolt. Halkan nyomtam le a kilincset, nehogy felkeltsem Chent, ha esetleg alszik, de ő nem volt az ágyban. És nem csak, hogy ott nem, de a szobában sem. Belépve pillantottam körbe, majd léptem a fürdőbe, hátha ott van, de nem volt. Ijedten indultam keresésére az egész lakásban, még Lay-t is megkérdeztem, nem-e látta, de a kínai is csak a fejét rázta. Miután végig jártam a házat kétségbe esetten mentem vissza a szobájába, ahol fáradtan és szomorúan rogytam az érintetlen ágyra. Csak nem vette komolyan, amit mondtam? Dehát, hogy is gondolhatta, hogy ilyet tennék vele, hiszen, hiszen szeretem! Hasít belém a felismerés. Én Kim MinSeok, Luhan halála után újra szerelmes tudtam lenni, újra ember és most nagyon úgy néz ki elbasztam. Ingerülten túrok a hajamba körbe pillantva a szobán, hátha látok valamit, ami elárulja hova mehetett, de nem találok semmit. Vagyis az erős túlzás, hogy semmit. Felállva az ágyról sétálok oda a földön heverő lánchoz, majd kezembe véve kezdem el vizsgálgatni. Egy páros lánc, de egyedül van. Istenem add, hogy a másik fele még Chennél legyen, mert az azt jelenti, még helyrehozhatom azt, amit elcsesztem. JongDae, csak találjalak meg, hogy elmondhassam szeretlek!
Idegesen dobolok az ujjaimmal a kormányon, ahogy várom, hogy az az átkozott lámpa zöldre váltson. Ahhoz, hogy megtaláljam Chent, meg kell előbb látogatnom valakit, taposok a gázba magasról szarva a sebességkorlátozásra, amint a lámpa szabad utat jelez, így pár perccel később leparkolok egy takaros kis ház előtt, ahol kipattanva a kocsiból tenyerelek is a csengőre. Így a korai időpont ellenére sem meglepő, hogy milyen hamar kinyílik az ajtó. De a falap mögött nem az a személy áll, akire számítottam.
- HaNeul itthon van? – Kérdezem a férfit, aki csak meglepetten pislog rám.
- Édesem, ki az? – Hallom meg a húgom hangját a háttérből. – MinSeok? – Lepődik meg rám pillantva.
- Hol van?
- Kicsoda? – Kérdez vissza, ahogy beengednek a lakásba.
- Mégis ki? Chen! Hova vitted?
- Eltűnt?
- Jaj, ne add itt a hülyét. Megmondtad már Luhannál is, és most JongDaenél is, ha baj lesz elhozod őket. Luhant nem sikerült, de Chent igen. Hol van? Vagy kérdezzem inkább az aktuális ágymelegítődet? – Pillantok a férfi felé.
- Nem tudom hol van a srác! – Kiabál rám HaNeul, majd az ajtó felé kezd tolni. – És JunMyun nem alkalmi partner, hanem a férjem, amiről tudnál, ha nyolc hónapja eljöttél volna az esküvőmre, amire egyébként meghívtalak – tárja ki előttem az ajtót. – És az, hogy Chen lelépett rohadtul a te bajod és hibád, mert egyszerűen nem tudod értékelni, ha valaki minden faszságod ellenére szeret és elfogad annak, aki vagy! – Kiabálja, majd nemes egyszerűséggel rám csapja az ajtót.
A HaNeullel lefolytatott beszélgetés után csak még jobban mardosni kezdett a lelkiismeret, mint előtte. Eddig is tudtam, hogy az én hibám, hogy elment, de ezek után kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha is megbocsát. A húgomnak igaza volt velem kapcsolatban, és erre ő maga a legjobb példa, mert annak ellenére, menyiszer bántottam őt, valóban az életét teszi kockára értem és még csak meg sem köszönöm. HaNeultől a legjobb barátom felé vezetett az utam, hátha BaekHyun tud segíteni, hol lehet JongDae. Ahogy eszembe jut a fiú kezem akaratlanul is a láncra téved, amelyet azután, hogy hajnalban megtaláltam rögtön a nyakamba is akasztottam, kell valami, ami összeköt vele, ami érezteti velem, hogy velem van még akkor is, ha éppen távol jár.
Amint leparkoltam ChanYeol háza előtt már rohantam is be a házba, egyenesen Chan hálójáig, ahol ott találtam az éppen ébredező párt.
- Baek – léptem az ágy mellé – segítened kell!
- Mi? Mi történt? – pillant fel rám és barátom is érdeklődve fordul felém.
- Chen, elment – suttogom és a sírás kerülget, pedig Luhan halála óta nem sírtam.
- Mégis hova? – kérdi BaekHyun egyre éberebben.
- Épp ez az, fogalmam sincs. A húgommal való tegnapi vita után elmentem otthonról, hogy kiszellőztessem a fejem, és mire haza értem már nem volt ott. Kerestem már, még HaNeulhöz is elmentem, de fogalmam sincs hol lehet…
- Mi az, hogy elment, és mi az, hogy te tegnap leléptél? Kurvára de otthon kellett volna maradnod és azonnal elmagyaráznod neki, hogy csak a harag beszélt belőled és akkor most nem tartanánk itt – Csesz le BaekHyun és más körülmények között kikérném magamnak ezt a hangnemet, de most igen is jogos, hogy így beszél velem.
- Tudom – most már. – Van ötleted, hogy hol lehet most?
- Szerintem haza nem ment, ahhoz túl messze lakunk, hogy oda menjen. A közelben kell lennie, ahol biztonságban érzi magát, ahol nincs egyedül és tud felejteni… - mondja Baek. Felejteni? Nem, azt nem hagyhatom mert én képtelen lennék elfelejteni őt!
- Köszönöm – pillantok hálásan a fiúra, majd el sem köszönve indulok útnak – Azt hiszem tudom, hol van!
- MinSeok! – szól utánam BaekHyun – Ajánlom, hogy találd meg és hozd ezt rendbe, de kurva gyorsan! – Mondja, majd legyezni kezd a kezével, hogy tűnjek már el. Nem kell kétszer mondania, villám sebeséggel pattanok be a kocsimba, majd indulok is útnak SeHun és JongIn háza felé. Mikor egyeztettünk a dupla randival kapcsolatban szóba került, hogy találkozhatnánk ott is, de elvetettük az ötletet, de a lényeg most az, hogy megvan még a cím. Chen, csak legyél ott!
Leparkolva a hatalmas építmény előtt, torkomban dobogó szívvel sétáltam az ajtóhoz és csöngetek be.
Pár perc múlva JongDae öcse nyit ajtót, de amint meglát eltűnik a mosoly az arcáról.
- Te meg mit keresel itt?
- Chent – válaszolom, majd meg sem várva az engedélyt lépek be a házba, ahol a nappaliba sétálva, megpillantom a kanapén összetörten üldögélő fiút, aki amint meglát már indulna is az emelet felé, de a hangom megállítja.
- JongDae várj, kérlek! Beszélnünk kell! – Mondom, mire ő csak mélyet sóhajtva fordul felém, várakozóan pillantva rám. Uram, most segíts meg!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése