3. Fejezet

Chen pov.:

Némán a földet bámulva követem YiXinget a megannyi folyosón keresztül, míg meg nem érkezünk egy sötétbarna ajtó elé. A kínai – gondolom, hogy az – kinyitja azt, és elénk tárul egy ízlésesen berendezett szoba. Homokszín és piros falak, tört fehér is mahagónibútorok, valamint egy hasonló színekben pompázó hatalmas ágy.
- Itt minden a tiéd – szólal meg YiXing. – A szekrényben találsz ruhákat, amiket hordhatsz, de a vacsorához majd hozok egyet külön. Az ott – mutat egy kisebb mahagóni ajtó felé – a fürdő. Találsz bent mindent, ami kell, de ha valami különleges kérésed lenne, fordulj csak nyugodtan hozzám – mosolyog. Milyen kedves mosolya van, meg édes kis gödröcskéi, még heteró szemmel nézve is. Komolyan nem értem, hogy dolgozhat egy ilyen kedves ember, egy olyannak, mint az a… MinSeok.
- Ohm, köszönöm – mondom, és egy mosolyt erőltetek az arcomra.
- JongDae – kezdi, de félbeszakítom.
- Chen, hívj csak Chennek – igazából így a barátaim szoktak hívni, és azt nem állítanám, hogy YiXing az lenne, de szükségem van rá, hogy valaki így nevezzen, ha már Baek nincs itt. Remélem az a ChanYeol gyerek jól bánik vele, mert, ha nem… Csak jussak ki innen.
- Nos, Chen – rángat ki gondolataimból a srác hangja. – Xiumin-shi nem olyan rossz ember, mint amilyennek tűnhet elsőre…
- Igazán – vonom fel a szemöldököm – miért, a jó emberek csak úgy random vásárolgatnak meg másokat meg vagdossák a falhoz? – Horkanok fel.
- Ő, csak… Próbáld megismerni, hidd el nem olyan rossz ember ő és nem is olyan kegyetlen, ha nem kötekedsz vele, nem lesz gond. – Szóval kussban nyaljam a talpát – ha csak azt – és nincs gond? De van, ez az egész helyzet, szépen szólva is egy kurva nagy gond.
- Sajnálom, én csak… – sóhajtok egyet, lenyugtatva magam. Igaza van, ha nem pattogok, akkor jobb lehet.
- Furcsa, tudom. Elsőre mindenkinek az - mondja még mindig az ajtóban állva. Mindenkinek? Voltak többen is? Persze, hogy voltak! És vajon mi lett velük? Akarom én egyáltalán tudni ezt? A gondolatok csak úgy száguldoznak az agyamban, míg nem a szemem megakad egy az ágy melletti kétszárnyas ajtón. Érdeklődve, de kissé félve indulok el felé, hogy tenyeremet végig húzva a fán forduljak YiXing felé.
- Ez, mi?
- Egy ajtó – néz értetlenül rám.
- Azt én is látom – motyogom -, de hova vezet?
- MinSeok szobájába – feleli egyszerűn, már az ajtót nyitva. Remek. Miért van olyan érzésem, hogy nincs bezárva? – Oh, és még valami – fordul vissza YiXing. – A barátod, BaekHyun miatt nem kell aggódnod, Itt van a szomszédban. Ha gondolod, és MinSeok-shi éppen nem tartózkodik otthon, akkor szólj és átviszlek, vagy ha gondolod, áthívathatom őt is. –Baekie, itt, a szomszédban? Ez remek! Végre valami jó hír is van a mai napban.
- Köszönöm YiXing – mosolygok rá őszinte hálával.
- Lay, hívj csak Laynek, és igazán nincs mit. De most azt javaslom, zuhanyozz le, mert pontban hétkor vacsora. Míg fürdesz, behozom a ruhát, amit majd viselned kell – tájékoztat, majd távozik én pedig halkat sóhajtva lépek a fürdőbe. Ugyan olyan, mint a szoba, csak itt a berendezési tárgyak hófehérek, amiket a kis fürdőszobai eszközök sokszínűsége tör meg egy kicsit. Lassan ledobálom a ruháimat, majd belépten a kellemes, meleg vízsugár alá. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, amíg nem értek hozzám a vízcseppek nem is éreztem igazán, milyen fáradt is vagyok. Amíg zuhanyozom, komolyan megfordul a fejemben, hogy ejtek a vacsorára és inkább alszom egyet, de hamar elvetem az ötletet. Egyrészt, mert újdonsült „gazdám” nem örülne, ha makacskodnék, és nem jelennék meg, azt meg ugye nem akarom. Másrészt rettentően éhes is vagyok, és üres hassal amúgy sem tudok aludni. Megszárítkozva léptem ki a fürdőből és találtam magam szemben, a már ágyamon lévő ruhákkal. Szóval ezt kell felvennem, kezdem vizsgálgatni a ruhadarabokat. Az inggel nincs baj, a felső fele fehér, ami valamivel a derekam felett átvált feketére, egész közel áll az ízlésemhez. De a nadrág, na, azt már nem! Dobom vissza az ágyra, a fekete ruhadarabot, Ne értsetek félre, nem a színnel van baj, hanem azzal, hogy bőr, ami még önmagában nem lenne baj, ha nem lenne már ránézésre is istentelenül szűk. Mi vagyok én? Valami kis csaj, aki 34-es nacit hord? Eh, komolyan megfordul a fejemben, hogy inkább visszahúzom azt, ami rajtam volt, mikor jöttem, de egy, koszos, kettő, már nincs is itt. Gondolom YiXing vitte el. Faszom, mondanám, hogy választok valami mást a szekrényből, de gyanítom az is MinSeok ízlése szerint van megpakolva, így kötve hiszem, hogy találnék benne bővebbet. Végül beletörődve sorsomba rángatom magamra az anyagot, és meglepődve veszem észre, nem is olyan kényelmetlen, mint amilyennek kinéz. Felöltözve pillantok végig magamon, a falon lévő hatalmas tükörben – mert, ó igen, az is van -, majd hajamba túrva igazgatom meg azt, hogy nézzek is ki valahogy, végül késznek nyilvánítva magam ülök le az ágyra és várok. Nem is tudom mire, de végül az ajtó kinyílik és Lay lép be rajta, mire én azonnal fel is pattanok.
- Látom elkészültél – már végig, de az ő pillantása valahogy nem olyan zavarba ejtő, mint Xiuminé. – Hmm, jó lesz ez, csak tűrd be az inget, úgy jobban fog mutatni. – Ja, meg többet is. Mert az oké, hogy egész kényelmes a nadrág, de attól még szűk. Így nem is értem magamat, hogy miért is fogadtam szót YiXingnek, és miért tűrtem be, mégis a biztonságosan takaró inget. Komolyan, nem tudom miért!
                Végül Lay elvezetett az étkezőig, ahol belökve a hatalmas ajtót küld be a helyiségbe, majd becsukva mögöttem a falapot hagy egyedül. Vagyis nem. MinSeok-shi, már az asztalnál ülve várt rám. Amint belépek felállva lép közelebb hozzám, majd végig vezeti tekintetét rajtam, ami szinte perzsel, így az arcom igen hamar ki is pirosodik, amin elmosolyodik.
- Csinos vagy, jól állnak a ruhák, amiket választottam neked. – Mondja, amitől még jobban zavarba jövök, csak az tudnám miért. Lehajtva vörös fejemet pillantok én is végig rajta, de hamar meg is bánom. Ahogy tekintetem végig ér alakján, kiszárad a szám. Egy fekete inget vett fel, de annak olyan vékony az anyaga, hogy tisztán látszanak alatta az izmai. Tényleg, egyáltalán minek vette fel, ha nem takar semmit? A nadrágja hasonló képpen fekete volt, mint az enyém, és hasonló képpen bőr is, na meg szűk is. Tökéletesen kiemelte formás lábait, amik mellett az enyémek piszkafának hatottak. Bámészkodásomat, egy az államra simított kéz szakítja meg, ahogy Xiumin megemelve a fejem kényszerít, hogy nézzek rá.
- Örülök, hogy tetszik, amit látsz – kacsint rám, majd meg sem várva, hogy felfogjam szavait, nyom egy puszit remegő párnácskáimra, majd ellépve tőlem, utasít, hogy foglaljak helyet. Kell egy pillanat, amíg felfogom, mit mond. Ujjaimat ajkamra simítva indulok utána, hogy helyet foglaljak mellette az asztalnál, nem szalasztva el az alkalmat, hogy hátulról is végig pillantsak rajta, de bár ezt se tettem volna. Ahogy végig vezetem a tekintetem alakján a gyomrom görcsbe rándul, és kellemes bizsergés fut végig a gerincem mentén. Mi van velem? Nem tetszhet egy másik pasi, aki még csak nem is kedves velem! De a legnagyobb baj, hogy pasi! Chen, te heteró vagy, ízig-vérig! Győzködöm magam, és tudom, hogy ez egy rossz jel, mint ahogy az is, hogy ajkaim még mindig bizseregnek puszija nyomán.
Végül a vacsora meglehetősen nyugodtan telik. Kérdezget és én válaszolok, de be kell valljam, nem kényszerből. Most, hogy láthatom ezt a kedves oldalát is, egész kellemesnek vélem a társaságát. Talán, ha nem „ajándékba” kap, és nem olyan szigorú velem az elején, még barátok is lehetnénk, vagy akár… Nem, ezt most fejezd be JongDae!
A vacsora végeztével együtt térünk vissza a szobáinkhoz, ami nem nehéz tekintve, hogy egymás mellett vannak. Már a szobám ajtajában állva fordulnék, MinSeokhoz, hogy jó éjszakát kívánjak neki, de ahogy megfordulok, meg is ijedek. Olyan közel áll hozzám, hogy láthatom a szemében lévő sötétebb kis pontokat, ahogy tekintetét mélyen az enyémbe fúrva szólal meg.
- Látod, nem vagyok én olyan gonosz – mosolyodik el perverzen, mire én nagyot nyelek. Remélem, nem most akar kedvesről kegyetlenre váltani. – Ha jó kis fiú leszel, én sem fogok rosszalkodni – mondja, majd nyom egy puszit az ajkaimra, ami ugyan hosszabb, mint az étkező béli, de nem nevezném csóknak, majd hátrébb lépve kíván jó éjszakát.
- Neked is – rebegem el remegő hangon, majd szinte bemenekülök a szobámba. Na, nem mintha nem sétálhatna be ide bármelyik pillanatban. Miért van az, hogy ez engem inkább várakozással teli izgalommal tölt el, nem pedig félelemmel? Aish, beteg vagyok!