Chen Pov
Döbbenten és értetlenül pislogok az előttem állókra. Nem
tudom hova rakni ezt az egészet.
- Bizonyára meglep a találkozás. Gondolom a létezésemről sem tudtál – fordul felém HaNeul, már a kanapén ülve.
- Valahogy úgy – motyogom.
- Hát igen. MinSeok nem igen szokott mesélni rólam az embereknek, nem vagyunk túl jóban, sajnos.
- De miért? – Szemöldök ráncolva meredek magam elé. Értem én, hogy a testvérek néha összezörrennek, megszámolni sem tudnám hányszor kaptunk össze Kaijal, de az valahogy nem fér a fejembe, hogy utálhatja valaki annyira a testvérét, hogy még csak a létezéséről se beszéljen.
- Mi nem vagyunk édes testvérek. Más az anyánk. Egészen pontosan az apja, az én anyámmal csalta meg az övét. Mikor anyám meghalt, akkor kerültem a családba, ami nem volt túl jó hatással MinSeok szüleinek a házasságára. Hamar el is váltak, és MinSeok anyja elment. Azóta utál – mosolyog keserűen.
- Hát, ez neked sem lehetett könnyű, de meg tudom érteni Xiumint is. Az én anyám is lelépett egy másik férfi miatt – húzom el a számat, és HaNeul már épp mondana valamit, amikor is BaekHyun hangja üti meg a fülemet.
- Chenie, ezt nálunk hagytad – lóbája a kezében, azt a kis csomagot, amelyben a MinSeoknak szánt nyaklánc pihen. – hát ő meg? – Pislog a mellettem ülő nőre, de mielőtt még bármit mondhatnék ChanYeol bukkan fel az ajtóban, és amint megpillantja HaNeult elsötétült tekintettel mordul rá.
- Te meg mit keresel itt? MinSeok nem fog örülni annak, ha itt talál.
- Tudom, nem kell aggódni eltűnök, amint lehet. Csak szólni akartam, hogy néhány ügyfeletek korrupciós ügybe keveredett, néhányukat már le is tartóztatták, szóval jó lenne, ha minél előbb és feltűnésmentesebben kilépnétek az üzletekből, nem kéne, hogy szimatoljanak utánatok – vázolja a helyzetet én pedig megilletődve pislogok rá.
- Mégis mivel foglalkozol te, hogy ilyeneket tudsz?
- Az Állam Ügyészségi Hivatalban dolgozom, mint ügyvéd. Bár MinSeok ki nem állhat és Chan sem igazál kedvel, azért igyekszem segíteni nekik, nem kéne, hogy… - magyaráz, de egy dühös hang félbeszakítja.
- Hogy volt képed ide jönni? – Morran Xiumin és megfagy a levegő a szobában.
- Csak infor…
- Nem érdekel! Takarodj innen! Nem izgatnak a hazugságaid, és ha jól emlékszem a segítségedet sem kértem soha!
- Na nem mintha kérned kellett volna! Az állásomat és a jóhírnevemet kockáztatva rángattalak ki már egy párszor a szarból és ez a hála? – Kezd vitába a testvérpár, mi meg csak csendben figyelünk.
- Hála? Nekem kéne hálásnak lennem? Mégis miért, azért, hogy tönkretetted a családomat? Aztán amit Luhannal is csináltál, hogy ne is kezdjem a legelején!
- Úgy tűnik abból sem tanultál, hogy mi lett Luhannal! – Csattan fel a lány egyre hangosabban. – Vagy különben miért van itt ő? – mutat rám. – Nem megmondtam neked, hogy elég, hogy ChanYeol embereket vesz, neked nem kéne? Így is kurva nagy baj lehet belőle!
- Chent hagyd ki ebből! – Kiabál MinSeok villámokat szóró tekintettel, de a következő mondatól, a szívem megáll a dobogásban, majd darabokra is törik. – Egyébként se érdekeljen mire költöm a pénzem! Ha amiatt aggódsz, hogy csődbe megyek és tőled fogok kölcsön kérni, nem kell aggódni, bőven visszahozza az árát! – Kiabál és nálam elszakad a cérna. Könnyeimmel küszködve pattanok fel a kanapéról, majd rohanok fel a szobámba. Amint becsukódik mögöttem az ajtó, el is fordítom a zárban lévő kulcsot, majd a másik ajtó elé tolva egy éjjeli szekrényt kuporodom a sarokba, hangosan zokogva. Mérhetetlen a fájdalom, amit érzek. Nem elég, hogy – ezek szerint – Xiumin hazudott és ő vett meg, még a szívemet is összetörte. Nem is az fáj a legjobban, hogy nem mondott igazat, az, hogy eladna, hanem az, hogy nem szeret. Én hittem benne, feladva az elveimet lettem a szajhája… Bele szerettem, tiszta szívemből, erre ő… képes ezt tenni velem.
Órákon át zokogva ültem a sarokban, kezemben a kis csomaggal, amiben a láncok voltak. Mikor elfogytak a könnyeim, keserű mosollyal az arcomon nyitom ki a kis dobozkát. Kivéve az ékszert kezdem el nézegetni azt. Elképesztő, hogy megvettem, mert… Az Istenit is, még mindig szeretem, de… Nem lesz ez így jó. Nem maradhatok itt, mert…. Akármennyire is ver hevesen a szívem, ha rá gondolok nem tudok neki megbocsájtani, és nem is akarok. Fáj, rettentően fáj – dobom a földre a láncokat és kezdem el összekaparni magam - az, amit tett, és bár szeretem, nem maradhatok itt. Eddig is csak kihasznált, és ezután is csak azt tenné, aztán ha rám unt eladna, sorakoznak a sötétebnél sötétebb gondolatok a fejemben. Könnyeim újra folyni kezdenek, ahogy magamhoz veszem, azt, ami kellhet, felkapok egy kapucnis pulcsit, majd mély levegőt véve fordulok az ajtó felé, de valahogy nem tudok elindulni. Szomorú tekintettel fordulok a földön heverő láncok felé, mély levegőt véve hajolok le és veszem fel a világosabb szívféllel díszített láncot, majd azzal a lendülettel teszem is a nyakamba. Kell egy emlék, ami hozzá köt, amíg nem leszek elég erős ahhoz, hogy felejtsek.
Végül erőt véve magamon osontam ki a házból, és indultam el a város felé. Nem tudtam pontosan hova tartok, de végül egy utcai telefonnál megtorpanva halásztam elő némi aprót a zsebemből és tárcsáztam, azt az embert, akire most szükségem volt. Aki segíthet abban, hogy eltűnjek ebből a rosszra fordult tündérmeséből. Pár csörrenés után egy álmos hang szólt a telefonba.
- A városban vagyok, el kellett jönnöm onnan – pityergek, remélve felismeri a hangomat – nem vagyok messze a háztól.
- Chen? Istenem, mi történt, hogy az éjszaka közepén léptél le? – Érkezik az aggódó kérdés a vonal másik végéről.
- Ez, hosszú. Kérlek gyere értem JongIn!
- Bizonyára meglep a találkozás. Gondolom a létezésemről sem tudtál – fordul felém HaNeul, már a kanapén ülve.
- Valahogy úgy – motyogom.
- Hát igen. MinSeok nem igen szokott mesélni rólam az embereknek, nem vagyunk túl jóban, sajnos.
- De miért? – Szemöldök ráncolva meredek magam elé. Értem én, hogy a testvérek néha összezörrennek, megszámolni sem tudnám hányszor kaptunk össze Kaijal, de az valahogy nem fér a fejembe, hogy utálhatja valaki annyira a testvérét, hogy még csak a létezéséről se beszéljen.
- Mi nem vagyunk édes testvérek. Más az anyánk. Egészen pontosan az apja, az én anyámmal csalta meg az övét. Mikor anyám meghalt, akkor kerültem a családba, ami nem volt túl jó hatással MinSeok szüleinek a házasságára. Hamar el is váltak, és MinSeok anyja elment. Azóta utál – mosolyog keserűen.
- Hát, ez neked sem lehetett könnyű, de meg tudom érteni Xiumint is. Az én anyám is lelépett egy másik férfi miatt – húzom el a számat, és HaNeul már épp mondana valamit, amikor is BaekHyun hangja üti meg a fülemet.
- Chenie, ezt nálunk hagytad – lóbája a kezében, azt a kis csomagot, amelyben a MinSeoknak szánt nyaklánc pihen. – hát ő meg? – Pislog a mellettem ülő nőre, de mielőtt még bármit mondhatnék ChanYeol bukkan fel az ajtóban, és amint megpillantja HaNeult elsötétült tekintettel mordul rá.
- Te meg mit keresel itt? MinSeok nem fog örülni annak, ha itt talál.
- Tudom, nem kell aggódni eltűnök, amint lehet. Csak szólni akartam, hogy néhány ügyfeletek korrupciós ügybe keveredett, néhányukat már le is tartóztatták, szóval jó lenne, ha minél előbb és feltűnésmentesebben kilépnétek az üzletekből, nem kéne, hogy szimatoljanak utánatok – vázolja a helyzetet én pedig megilletődve pislogok rá.
- Mégis mivel foglalkozol te, hogy ilyeneket tudsz?
- Az Állam Ügyészségi Hivatalban dolgozom, mint ügyvéd. Bár MinSeok ki nem állhat és Chan sem igazál kedvel, azért igyekszem segíteni nekik, nem kéne, hogy… - magyaráz, de egy dühös hang félbeszakítja.
- Hogy volt képed ide jönni? – Morran Xiumin és megfagy a levegő a szobában.
- Csak infor…
- Nem érdekel! Takarodj innen! Nem izgatnak a hazugságaid, és ha jól emlékszem a segítségedet sem kértem soha!
- Na nem mintha kérned kellett volna! Az állásomat és a jóhírnevemet kockáztatva rángattalak ki már egy párszor a szarból és ez a hála? – Kezd vitába a testvérpár, mi meg csak csendben figyelünk.
- Hála? Nekem kéne hálásnak lennem? Mégis miért, azért, hogy tönkretetted a családomat? Aztán amit Luhannal is csináltál, hogy ne is kezdjem a legelején!
- Úgy tűnik abból sem tanultál, hogy mi lett Luhannal! – Csattan fel a lány egyre hangosabban. – Vagy különben miért van itt ő? – mutat rám. – Nem megmondtam neked, hogy elég, hogy ChanYeol embereket vesz, neked nem kéne? Így is kurva nagy baj lehet belőle!
- Chent hagyd ki ebből! – Kiabál MinSeok villámokat szóró tekintettel, de a következő mondatól, a szívem megáll a dobogásban, majd darabokra is törik. – Egyébként se érdekeljen mire költöm a pénzem! Ha amiatt aggódsz, hogy csődbe megyek és tőled fogok kölcsön kérni, nem kell aggódni, bőven visszahozza az árát! – Kiabál és nálam elszakad a cérna. Könnyeimmel küszködve pattanok fel a kanapéról, majd rohanok fel a szobámba. Amint becsukódik mögöttem az ajtó, el is fordítom a zárban lévő kulcsot, majd a másik ajtó elé tolva egy éjjeli szekrényt kuporodom a sarokba, hangosan zokogva. Mérhetetlen a fájdalom, amit érzek. Nem elég, hogy – ezek szerint – Xiumin hazudott és ő vett meg, még a szívemet is összetörte. Nem is az fáj a legjobban, hogy nem mondott igazat, az, hogy eladna, hanem az, hogy nem szeret. Én hittem benne, feladva az elveimet lettem a szajhája… Bele szerettem, tiszta szívemből, erre ő… képes ezt tenni velem.
Órákon át zokogva ültem a sarokban, kezemben a kis csomaggal, amiben a láncok voltak. Mikor elfogytak a könnyeim, keserű mosollyal az arcomon nyitom ki a kis dobozkát. Kivéve az ékszert kezdem el nézegetni azt. Elképesztő, hogy megvettem, mert… Az Istenit is, még mindig szeretem, de… Nem lesz ez így jó. Nem maradhatok itt, mert…. Akármennyire is ver hevesen a szívem, ha rá gondolok nem tudok neki megbocsájtani, és nem is akarok. Fáj, rettentően fáj – dobom a földre a láncokat és kezdem el összekaparni magam - az, amit tett, és bár szeretem, nem maradhatok itt. Eddig is csak kihasznált, és ezután is csak azt tenné, aztán ha rám unt eladna, sorakoznak a sötétebnél sötétebb gondolatok a fejemben. Könnyeim újra folyni kezdenek, ahogy magamhoz veszem, azt, ami kellhet, felkapok egy kapucnis pulcsit, majd mély levegőt véve fordulok az ajtó felé, de valahogy nem tudok elindulni. Szomorú tekintettel fordulok a földön heverő láncok felé, mély levegőt véve hajolok le és veszem fel a világosabb szívféllel díszített láncot, majd azzal a lendülettel teszem is a nyakamba. Kell egy emlék, ami hozzá köt, amíg nem leszek elég erős ahhoz, hogy felejtsek.
Végül erőt véve magamon osontam ki a házból, és indultam el a város felé. Nem tudtam pontosan hova tartok, de végül egy utcai telefonnál megtorpanva halásztam elő némi aprót a zsebemből és tárcsáztam, azt az embert, akire most szükségem volt. Aki segíthet abban, hogy eltűnjek ebből a rosszra fordult tündérmeséből. Pár csörrenés után egy álmos hang szólt a telefonba.
- A városban vagyok, el kellett jönnöm onnan – pityergek, remélve felismeri a hangomat – nem vagyok messze a háztól.
- Chen? Istenem, mi történt, hogy az éjszaka közepén léptél le? – Érkezik az aggódó kérdés a vonal másik végéről.
- Ez, hosszú. Kérlek gyere értem JongIn!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése