Chen Pov
Az
étkezőbe lépve, már a megterített asztal vár minket, no meg YiXing. MinSeokkal
helyet foglalunk a hatalmas asztalnál, egymás mellett, míg Lay eltűnik a
konyhában. Másodpercekkel később két pincér társaságában, az ételekkel együtt
tér vissza, majd ahogy lepakolták elénk a finomságokat, de mielőtt távozna, még
rám kacsint, mintha azt mondaná „csak így tovább”. Szerencsémre ezt Xiumin nem
látta, mert pont háttal ül az ajtónak.
- Nos – fordulok felé-, jó étvágyat! – Mosolygok rá, és már nyúlok is a pálcikámért.
- Neked is, és – kezdi de elhallgat, én csak érdeklődve pillantok rá és még a kezem is megáll a mozdulatban. – Köszönöm – mondja, halkan, nagyon halkan. Csak egy értetlen pillantást kap válaszul, mire a kaja felé bök a fejével.
- Igazán nincs mit! Így azért kellemesebb enni, mint egyedül, mindkettőnk csak nyert az üggyel –kacsintok rá, és nem csak mondom a szavakat, de úgy is gondolom.
Végül kellemes társalgásba elegyedve kezdünk el enni. Nem mondom, nagyon jól főznek a szakácsok, mert kettő van. Nem olyan filléres kaja, mint amit mi szoktunk enni, de nem is olyan, hogy a nevét ne tudjam meg jegyezni. És nem csak az étel finom, de az, az érintés is az asztalon pihenő kezemen, ami visszaránt a valóságba.
- Kérdeztem valamit – hallom Xiumin halk hangját, és esküszöm, megijedek. Basszus, remélem nem valami fontos, vagy mit tudjam én, amiért megharagszik.
- Bo-bocsánat, nem figyeltem – motyogom lehajtott fejjel. Ez az Chen, baszd el az estét!
- Na, nem kell úgy megijedni – gügyög nekem MinSeok. – Azt kérdeztem, mi volt a szándékod ezzel a vacsorával? – Kérdezi meg, elengedve kezemet, ahogy hátra dől a széken. Cseszd meg, most akkor te cseszed el az estét?
- Mi? Nem, volt oka, csak… Aish, nem ülhetünk le enni csak úgy együtt? – Kapom fel a vizet, oly annyira, hogy fel is pattanva hagynám el a helyiséget, ha MinSeok nem ragadja meg a karom. Komolyan megsértett! Jó, nem mondom, hogy szent vagyok, de tényleg azért szerettem volna vele enni, hogy megismerjem, meg, mert egyedül tényleg szar!
- Nem kell ilyen morcosnak lenni, ez csak egy kérdés volt – mondja Xiumin, de hallom a hangján, nem olyan higgadt, mint ahogy azt mutatni akarja. De jelen esetben épp szarok a bajára. Faszom az egész legyek-vele-kedvesebb szarságba. Hiába próbálkozom, ha ő egy ekkora farok! Durcásan fordítom el a fejemet, hogy még véletlenül se pillantsak rá, de persze ez nem tetszik neki, így az állam alá nyúlva próbál maga felé fordítani, de én megmakacsolom magam és nem hagyom neki. Hírtelen tűnik el érintése az államról, és enyhe szorítása alkaromról, ahogy feláll mellőlem. Ajaj, azt hiszem bajban vagyok.
- Tudod, nagyon örülök, hogy csak úgy velem szerettél volna enni – kezdi, lassan elém sétálva. – De ezek után az a minimum, hogy nem hagysz faképnél – ragadja meg a pólóm nyakát, és annál fogva ránt fel magához. – Arról nem is beszélve, hogyan is beszéltél az előbb – ránt magához, olyan közel, hogy egy hajszál nem férne el közöttünk.
- Én, cs-csak – kezdem dadogva, de megemberelem magam. – Nem értem miért olyan nehéz elhinni, hogy én tényleg csak veled szerettem volna enni – kezdem motyogva, majd egyre hangosabban. – Az első este ettünk csak együtt, amikor ide kerültem, és… Tudom, hogy nem vagyok könnyű eset, de te sem várhatod el, hogy puszi-pajtások legyünk, ha még csak nem is ismerlek. És hiányzott, hogy veled egyek, mert olyankor – csuklik el a hangom, nem tudom utoljára mikor voltam ilyen őszinte egy idegenhez – kedves vagy, és azt a MinSeok-shit – mert azért tisztelet marad, mentsük, ami menthető – igenis kedvelem. Kicsesszettül nem tetszik ez a helyzet – és itt most arra is gondolok, hogy ilyen közel vagyok hozzá, mert ilyenkor vagy puszi jön, ami még jó is vagy pofon, ami most valószínűbb. – De, nem szeretném, hogy utáljuk egymást – vallom be őszintén, mert… Faszom se tudja, miért érzem ezt, de ez van, ezt kell szeretni. Mondandóm végeztével lehunyom a szememet és várom a pofont de az elmarad. Ehelyett egy könnyed, finom érintést érzek meg orcámon, aminek hatására megemelem pilláimat és érdeklődve pillantok az előttem állóra. Most mi van?
- Örülök, hogy őszinte voltál velem – suttogja az ajkaimra a szavakat, mélyen a szemeimbe nézve.
- É-n is – lehelem a szavakat és mérhetetlenül zavarban érzem magam. Nem csak a fejem, de még a kis lábujjam is elpirult ettől az egész helyzettől meg attól, amit mondtam. De jelenlegi zavarom semmi ahhoz képest, amit akkor érzek, mikor megérzem MinSeok puha ajkait az enyémekhez nyomódni. Az első pillanatban csak lefagyva bámulom Xiumin nyugodt arcát, majd átjárja a testemet egy kellemes érzés, minek hatására pilláim lecsukódnak és kezeim maguktól mozdulva emelkednek meg, hogy MinSeok karjába markolva tartsam magam talpon. És ez csak fokozódik, amikor Xiumin egyik keze derekamra tévedve kezdi el simogatni gerincemet. Belesóhajtok a csókba, ahogy újabb meg újabb bizsergéshullámok cikáznak végig a testemen. Ő ki is használja ezt és nyelvét átcsúsztatja az én számba. Először kicsit megdöbbenek, nem is attól, amit csinál, hanem attól, amit érzek. Nincs bennem harag vagy undor, csak a színtiszta vágy, hogy ne hagyja abba. Ahogy ízlelő szerve megmozdul a számban, hogy feltérképezze azt, abban a pillanatban mozdítom meg én is a nyelvem, ezzel még egy sóhajt hallatva, de ezzel nem vagyok egyedül. MinSeok is felsóhajt, majd olyan csókban részesít, amilyenben még nem volt részem. Egyszerre volt vad és szenvedélyes, ugyan akkor izgatóan finom. A mámorító csóknak a levegőhiány vet véget, és esküszöm, inkább fulladtam volna meg, minthogy abba hagyjam! Mi a franc van velem?
- Tudsz te, ha akarsz – suttogja az ajkaimra Xiumin, majd nyom rá meg egy puszit és elenged. Vagyis engedne, de abban a pillanatban, ahogy ellép előlem, az én térdeim megroggyannak és el is esnék, ha nem kap el. Kérdőn és talán kicsit aggódva pillant rám, mire én csak sóhajtok egyet.
- Huh – magyarázok meg mindent. Eh, szart se értek… De ahogy látom ő sem. Még mindig értetlen pillantását vizslatva kuncogok fel, ahogy talpra állok, immár egyedül. – Én – kezdeném, de nem jut eszembe semmi. – Jóllaktam – kuncogok tovább, majd remegő lábbakkal és bizsergő testel, indulok a szobám felé, magára hagyva az én kis gazdimat. Vicces, olyan mintha berúgtam volna. Megrészegültem MinSeok egyetlen – jaj, de még milyen – csókjától. Ha ez így megy tovább, hamar ki fogom engesztelni a viselkedésem miatt, dőlök végig az ágyamon, amint a szobámba érek és alszom is el azonnal.
- Nos – fordulok felé-, jó étvágyat! – Mosolygok rá, és már nyúlok is a pálcikámért.
- Neked is, és – kezdi de elhallgat, én csak érdeklődve pillantok rá és még a kezem is megáll a mozdulatban. – Köszönöm – mondja, halkan, nagyon halkan. Csak egy értetlen pillantást kap válaszul, mire a kaja felé bök a fejével.
- Igazán nincs mit! Így azért kellemesebb enni, mint egyedül, mindkettőnk csak nyert az üggyel –kacsintok rá, és nem csak mondom a szavakat, de úgy is gondolom.
Végül kellemes társalgásba elegyedve kezdünk el enni. Nem mondom, nagyon jól főznek a szakácsok, mert kettő van. Nem olyan filléres kaja, mint amit mi szoktunk enni, de nem is olyan, hogy a nevét ne tudjam meg jegyezni. És nem csak az étel finom, de az, az érintés is az asztalon pihenő kezemen, ami visszaránt a valóságba.
- Kérdeztem valamit – hallom Xiumin halk hangját, és esküszöm, megijedek. Basszus, remélem nem valami fontos, vagy mit tudjam én, amiért megharagszik.
- Bo-bocsánat, nem figyeltem – motyogom lehajtott fejjel. Ez az Chen, baszd el az estét!
- Na, nem kell úgy megijedni – gügyög nekem MinSeok. – Azt kérdeztem, mi volt a szándékod ezzel a vacsorával? – Kérdezi meg, elengedve kezemet, ahogy hátra dől a széken. Cseszd meg, most akkor te cseszed el az estét?
- Mi? Nem, volt oka, csak… Aish, nem ülhetünk le enni csak úgy együtt? – Kapom fel a vizet, oly annyira, hogy fel is pattanva hagynám el a helyiséget, ha MinSeok nem ragadja meg a karom. Komolyan megsértett! Jó, nem mondom, hogy szent vagyok, de tényleg azért szerettem volna vele enni, hogy megismerjem, meg, mert egyedül tényleg szar!
- Nem kell ilyen morcosnak lenni, ez csak egy kérdés volt – mondja Xiumin, de hallom a hangján, nem olyan higgadt, mint ahogy azt mutatni akarja. De jelen esetben épp szarok a bajára. Faszom az egész legyek-vele-kedvesebb szarságba. Hiába próbálkozom, ha ő egy ekkora farok! Durcásan fordítom el a fejemet, hogy még véletlenül se pillantsak rá, de persze ez nem tetszik neki, így az állam alá nyúlva próbál maga felé fordítani, de én megmakacsolom magam és nem hagyom neki. Hírtelen tűnik el érintése az államról, és enyhe szorítása alkaromról, ahogy feláll mellőlem. Ajaj, azt hiszem bajban vagyok.
- Tudod, nagyon örülök, hogy csak úgy velem szerettél volna enni – kezdi, lassan elém sétálva. – De ezek után az a minimum, hogy nem hagysz faképnél – ragadja meg a pólóm nyakát, és annál fogva ránt fel magához. – Arról nem is beszélve, hogyan is beszéltél az előbb – ránt magához, olyan közel, hogy egy hajszál nem férne el közöttünk.
- Én, cs-csak – kezdem dadogva, de megemberelem magam. – Nem értem miért olyan nehéz elhinni, hogy én tényleg csak veled szerettem volna enni – kezdem motyogva, majd egyre hangosabban. – Az első este ettünk csak együtt, amikor ide kerültem, és… Tudom, hogy nem vagyok könnyű eset, de te sem várhatod el, hogy puszi-pajtások legyünk, ha még csak nem is ismerlek. És hiányzott, hogy veled egyek, mert olyankor – csuklik el a hangom, nem tudom utoljára mikor voltam ilyen őszinte egy idegenhez – kedves vagy, és azt a MinSeok-shit – mert azért tisztelet marad, mentsük, ami menthető – igenis kedvelem. Kicsesszettül nem tetszik ez a helyzet – és itt most arra is gondolok, hogy ilyen közel vagyok hozzá, mert ilyenkor vagy puszi jön, ami még jó is vagy pofon, ami most valószínűbb. – De, nem szeretném, hogy utáljuk egymást – vallom be őszintén, mert… Faszom se tudja, miért érzem ezt, de ez van, ezt kell szeretni. Mondandóm végeztével lehunyom a szememet és várom a pofont de az elmarad. Ehelyett egy könnyed, finom érintést érzek meg orcámon, aminek hatására megemelem pilláimat és érdeklődve pillantok az előttem állóra. Most mi van?
- Örülök, hogy őszinte voltál velem – suttogja az ajkaimra a szavakat, mélyen a szemeimbe nézve.
- É-n is – lehelem a szavakat és mérhetetlenül zavarban érzem magam. Nem csak a fejem, de még a kis lábujjam is elpirult ettől az egész helyzettől meg attól, amit mondtam. De jelenlegi zavarom semmi ahhoz képest, amit akkor érzek, mikor megérzem MinSeok puha ajkait az enyémekhez nyomódni. Az első pillanatban csak lefagyva bámulom Xiumin nyugodt arcát, majd átjárja a testemet egy kellemes érzés, minek hatására pilláim lecsukódnak és kezeim maguktól mozdulva emelkednek meg, hogy MinSeok karjába markolva tartsam magam talpon. És ez csak fokozódik, amikor Xiumin egyik keze derekamra tévedve kezdi el simogatni gerincemet. Belesóhajtok a csókba, ahogy újabb meg újabb bizsergéshullámok cikáznak végig a testemen. Ő ki is használja ezt és nyelvét átcsúsztatja az én számba. Először kicsit megdöbbenek, nem is attól, amit csinál, hanem attól, amit érzek. Nincs bennem harag vagy undor, csak a színtiszta vágy, hogy ne hagyja abba. Ahogy ízlelő szerve megmozdul a számban, hogy feltérképezze azt, abban a pillanatban mozdítom meg én is a nyelvem, ezzel még egy sóhajt hallatva, de ezzel nem vagyok egyedül. MinSeok is felsóhajt, majd olyan csókban részesít, amilyenben még nem volt részem. Egyszerre volt vad és szenvedélyes, ugyan akkor izgatóan finom. A mámorító csóknak a levegőhiány vet véget, és esküszöm, inkább fulladtam volna meg, minthogy abba hagyjam! Mi a franc van velem?
- Tudsz te, ha akarsz – suttogja az ajkaimra Xiumin, majd nyom rá meg egy puszit és elenged. Vagyis engedne, de abban a pillanatban, ahogy ellép előlem, az én térdeim megroggyannak és el is esnék, ha nem kap el. Kérdőn és talán kicsit aggódva pillant rám, mire én csak sóhajtok egyet.
- Huh – magyarázok meg mindent. Eh, szart se értek… De ahogy látom ő sem. Még mindig értetlen pillantását vizslatva kuncogok fel, ahogy talpra állok, immár egyedül. – Én – kezdeném, de nem jut eszembe semmi. – Jóllaktam – kuncogok tovább, majd remegő lábbakkal és bizsergő testel, indulok a szobám felé, magára hagyva az én kis gazdimat. Vicces, olyan mintha berúgtam volna. Megrészegültem MinSeok egyetlen – jaj, de még milyen – csókjától. Ha ez így megy tovább, hamar ki fogom engesztelni a viselkedésem miatt, dőlök végig az ágyamon, amint a szobámba érek és alszom is el azonnal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése